4.fejezet

Sziasztok!
Itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog...komiiit!!! :D:D :*

Louis szemszöge:
A srácok mindig azt mondják, hogy egy kicsit mindig túlpörgök. De nem tehetek róla, nem tudok rajta változtatni.
Azok a mosolygós arcú gyerekek akiket meglátogatunk...mindig megérintenek.
Egyszerüen olyan remek érzés meglátogatni azokat a kivételes gyerekeket, látni a remény sugarait a szemükben...hatalmas mázli, hogy a banda tagja lehetek.
De ezúttal még inkább különlegesebb volt az egész.
Aden Nox-nak hívták. Idősebb volt, mint a többi beteg, akiket általában meg szoktunk látogatni. Már kamasz volt, talán egy picivel fiatalabb, mint Harry. A helyzete reménytelennek tünt, és fájt ránézznem. A bőre sápadt volt, a haja vékony, de úgy mosolygott, mintha makk egészséges lenne, mintha nem lenne semmi baj.
Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan lányt mint ő, boldoggá tehettem, leszámítva a súlyos betegségét. Az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy én voltam a kedvence....én, csak egy átlagos 20 éves srác Doncaster-ből. 
Igazából gyönyörü lány volt. Valamilyen oknál fogva, amint belenézztem a gyönyörü szemeibe valami megmozdult bennem, valami a szívem mélyén.
A mosolya magával ragadott. Mégis, hogy mosolyoghat valaki így, amikor olyan helyzetben van, mint ő.
Komolyan mondom, meglepődtem, hogy annak ellenére, hogy a bőre sápadt volt és látszott rajta, hogy fáradt, mégis ragyogott.
- Louis. -rázott meg Harry, hogy magamhoz térjek. -Haver, rosszul énekled a szöveget. Egyáltalán ébren vagy? -kérdezte.
- Uhm...igen, persze. -válaszoltam, majd megráztam a fejem, és megigazítottam a fejhallgatót. -Bocsi, próbáljuk újra.
Harry csak megrázta a fürtjeit, majd egy fura pillantást küldött felém, de szerencsére nem kérdezősködött tovább.
- Oké, akkor elölről. -sóhajtott Niall, majd újra nekiláttunk felénekelni a dalt.
De nem tudtam koncentrálni, mindenhol ő volt....Aden.
Az a beteg lány, a lány aki ragyogott.
Mint már mondtam, mindig túlpörgöm magam. De nem érdekelt...újra látnom kell őt.

Zayn szemszöge:
Komolyan mondom, a legszívesebben most csak aludnék. A fejemet az ablaknak döntöttem, és próbáltam nyitva tartani a szemeimet.
A karomat összekulcsoltam a mellkasom előtt, összébb húzva a kabátomat, majd morogni kezdtem az orrom alatt.
- Miért ilyen korán? -kérdeztem magamtól egy ásítás kiséretében.
- Pont azért Mr. Hétalvó. -szólalt meg mellettem Louis, majd belecsípett az arcomba. -Megígértük Aden-nek, hogy majd újra meglátogatjuk, és csak most van rá időnk, mivel itt a turné, meg minden. -magyarázott.
- Igen, haver. -szólat bele Harry. -Plusz, tudod, hogy Simon imádja az ilyen nyilvános fellépéseket. Jól mutatnak. Ezektől még inkább...
- Szentebbek vagyunk. -nevette el magát Niall, befejezve Harry mondatát.
- Gyerünk már Zayn. -ütögette meg a fejem Liam, ahogy egy kutyának szokás. -Tedd meg a gyerekekért.
- Persze, persze. -motyogtam, a szemeim csak nem akartak nyitva maradni, mindennél jobban szerettem volna érezni az ágyam puhaságát.

Harry szemszöge:
A szememet dörzsölgettem, azt remélve, hogy talán majd így eltünik onnan az álmosság.
Nagyon korai volt még az idő ahhoz, hogy felkeljünk, de sajnos, csak most értünk rá.
A kezemet a nadrágom zsebébe mélyesztettem, majd a fiúk után csoszogtam a Kelet Londoni kórház folyosóján, ahol legutoljára egy hete jártunk.
- Menjetek csak nyugodtan, én veszek egy kávét. -biccentettem a kis büfé felé. -Majd utánatok megyek.
Ugy tünik ez nem az én napom. Egy rövidnek nem mondható sor állt előttem.
Legszívesebben odamentem volna és elkiáltottam volna magam, hogy "emberek, félre lehet állni. Harry Styles a karamellás kávéját akarja" -de nem tettem. Mert ez durvaság lenne, és amúgy sem vagyok ilyen, még ha meg is tehetném.
Ugyhogy beálltam a sor végére. Sóhajtottam, majd vártam a soromra, akárcsak egy normális ember.
Nem fogok hazudni, már majdnem elnyomott az álom, amint ott álltam, amikor egy hang visszahozott a valóságba.
Egy lány volt az, hosszú derékíg érő hajjal.
Előttem állt, előrébb hajolt a pulton, a lábával a padlón dobolt.
- Szia. Egy karamellás kávét kérek, de ne legyen túl forró. Oh, és lehetnek, hogy gyorsan elkészüljön. Sajnálom, de már a húgom szobájában kénne lennem, és...
- Persze, semmi probléma. -szólalt meg a pincér a púlt másik oldalán, majd rákacsintott.
- Jó választás. -szólaltam meg, mire a lány szembe fordult velem. Láttam, már ezeket a gyönyörü szemeket, Nicole volt az, Aden elragadó nővére.
- Oh, szia. -köszönt egy kissé idegesen.
- Utánozol. -mosolyogtam. -Tudod, én is mindig ezt rendelek. -magyaráztam.
- Uhm, sajnálom...azt hiszem, bele kell törődnöd. -húzzta fel a szemöldökét, majd átnyújtotta a pénzt a pincérnek. -Akkor majd találkozunk.
- Hééé. -szóltam utána, mikor már elindult kifelé. -Megvárnál? Elfelejtettem, hogy merre van Aden szobája. -mondtam.
Lassan megfordult, majd rám nézett. -Már amúgyis késésben vagyunk. -mondta monoton hangon, ajkait összeszorítva. -7 perccel ezelőtt kellett volna találkoznunk.
Oooppss...ismételten nem fogok hazudni, amióta a bandában vagyok, nem ilyen bánásmódhoz vagyok hozzászokva, mármint ami a lányokat illeti.
De Nicole más volt. Egy átlagos fiúként tekintett rám, nem mint egy hírességre.
Azt hiszem, itt az ideje bevetni a Styles sármot. -Kéééérlek, várj meg. -vetettem be a kiskutya szemeket.
- Rendben, a liftnél várlak. De igyekezz. -adta be a derekát.
Olyan fura volt ez a lány...áradt belőle az a tipikus "engem nehéz megszerezni" dolog, de én elfogadtam a kihívást, és hogy őszinte legyek, várakozással tekintettem rá.
De túl fáradt voltam ahhoz, hogy most ilyeneken agyaljak. Ugy tünt mintha tartani valamitól, túl óvatos valamiért.
De azt hiszem ugyanilyen lennék én is, ha a nővéremnek Gemma-nak lenne leukémiája....ez nem igazság, senki sem érdemli meg, hogy ilyen betegséggel küzdjön.

Nicole szemszöge:
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk... -motyogtam magamnak, mire egymás után már vagy 20-szor nyomtam meg a lift gombját, mintha így hamarabb ideérne, mintha valami varázslat történne.
De azt hiszem, pontosan ettől függök az utóbbi időben. Ugy tünt, hogy egyedül már csak a csoda segíthet Aden-en. Egyetlen kezelés sem akart segíteni.
- Ezt nézzd. -zavart meg egy hang, majd egy alak lépett elém. -Ismerek egy trükköt. A nagybátyám tüzoltó. Mind a két gombot egyszerre kell lenyomnod, és a lift automatikusan hozzád fog jönni. -magyarázta.
- Oh. Ez biztos müködik? -húzztam fel a szemöldököm.
- Igen, én mindig így csinálom. -válaszolta.
A lift ajtaja bezáródott mögöttünk, én pedig kettesben maradtam a göndörkével.
Megnyotam a megfelelő gombot, vagyis az 5-st, ami Aden folyosója.
Idegen álltam egyik lábamról a másikra, majd beleittam a kávémba, mint aki nagyon elfoglalt.
- Nézzd. -kezdtem, megtörve ezzel a csendet. -Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam. Igazán nagyra értékelem, hogy a srácokkal szakítotok időt a húgomra újra. Igazán nagyon boldog. Nem tudom elégszer megköszönni. -mondtam, és a szavak csak ömlöttek belőlem. -Csak néha túl feszült vagyok, és...
- Nem kell bocsánatot kérned. -vágott a szavamba. -El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet neked.
A szemét nem vette le rólam, amíg a liftben voltunk, próbáltam rájönni, hogy mégis mi járhat a fejében.
- Amúgy Harry vagyok. Harry Styles. -nyújotta felém a kezét.
Talán jobban meglepődtem volna, ha nem lett volna ennyi minden a fejemben. Jelenleg nem érdekelt, hogy kettesben vagyok egy sztárral, csak a húgomat szerettem volna látni.
Meggyőződni róla, hogy boldog.
Valahogy kifizetni a kórházi számlákat.
Hogy mennyi ideje maradt még hátra.
Hogy milyen rettenes is lenne az életem nélküle.
Néha annyira belemerülök az aggódásba, hogy elfelejtek levegőt venni.
- Nicole Nox. -kaptam észbe, és megráztam a kezét.
- Szóval, és te... -kezdte, de meg lett zavarva valamilyen ismeretlen hangokkal, amelyek egyáltalán nem tetszettek.
Jajjj ne...kérlek ne!
- Ez nem hangzott túl jól. -szólalt meg, visszanyerve az egyensúlyát.
- A francba. -motyogtam, majd körülnézztem az aprócska dobozban.
A paranoia kezdett rámt˜örtni amikor észrevettem, hogy nincs térerő. Hogy fogunk kijutni?
- A francba. Nyilj ki! -ütöttem az ajtóba.
- Uhm, Nicole? -szólalt meg Harry, majd egyik kezét a vállamra helyezte. -Minden rendben, biztos vagyok benne. Mindjárt újra elindul, és...
De nem érdekelt, hogy mit beszél. Az órámra pillantottam, próbáltam kontrolárni az egyre szabálytalanabb légzésemet.
Most már 13 perces késésben vagyunk. Nicole Nox sosem késik. 
Már most látom, hogy ez egy remek nap lesz, és még csak reggel negyed 9 van.
A többi fiú már bizonyára Aden szobájában vannak, és a fene tudja, hogy mit csinálnak...én pedig itt vagyok egy meghibásodott liftben, a One Direction hiányzó tagjával, Harry Styles-al.
Aki csak bámul rám, egy azonosíthatatlan nézéssel. Valószínüleg azt hiszi, hogy megőrültem.

3.fejezet

Sziasztok! :)
Meghozztam a legújabb részt, remélem tetszeni fog! :)



Nicole szemszöge:
Aden-nek nem szóltam semmit sem, szerettem volna ha igazán meglepődik.
De kezdtem egyre izgatottabb lenni, idegesen pillantottam az órámra, a paranoija kezdett eluralkodni rajtam. Még 15 perc van a megbeszélt időpontig. 15 perc addig, amíg öt irtó helyes srác belép a szobába.
Nagy levegőt vettem, próbáltam elrejteni az idegességemet. Reméltem, hogy tényleg betartják amit ígértek.
- Nicole, minden rendben? -kérdezte Aden, majd kiváncsian oldalra biccentette a fejét, miközben az ágyból figyelt engem.
- Igen...jól vagyok. -erőltettem magamra egy mosolyt, hogy minnél hihetőbbnek tünjek.
Aden egy újabb "tudom, hogy kamuzol" pillantást küldött felém, de inkább ejtette a témát, és berakta a lejátszóba a fiúk CD-jét.
Végigment az egész lejátszási listán, és megállapodott a megfelelő dalnál, majd feltekerte a hangerőt.
Kishíján megrémített, hogy mennyire fel tud pörögni attól, hogy a dalaikat hallgatja, vagy a videókat nézi. Igazán boldoggá tették őt.
A dal, ami épp a lejátszóból szólt igazán fülbemászó volt, én pedig akaratlanul is dobolni kezdtem a ritmust a lábammal, míg a húgom körbe-körbe ugrált a szobában a hálóingjében.
- Ennek mi a címe? -próbáltam túlkiabálni a zenét, remélve, hogy nem zavarja a többi beteget a hangos zene.
- One Thing. -válaszolta mosolyogva. -Hééé Nicole, próbáld meg ezt a mozdulatot. Ez Louis találmánya, így...látod. -mutatta be.
Még ha idiótának is éreztem magam, úgy tettem ahogyan kérte.
- Oké, most csinálj úgy, mintha egy villanykörtét csavarnál be, most pedig egyszerre. -úgy tett, mintha egy láthatatlan villanykörtét csavarna be.
Nem emlékszem rá, hogy utoljára mikor nevettem ilyen jól.
Nehéz volt okot találni arra, hogy mosolyogjak, amikor csak én és a beteg Aden voltunk egymásnak.
A kezelései nem voltak olcsóak, valamint az én kiadásaim sem. A pénz, amelyet a szüleink ránk hagytak mielőtt meghaltak kezdett elfogyni, én pedig e miatt kezdtem egyre feszültebb lenni.
De ebben a pillanatban, amint a húgommal a szobában táncoltunk valami megmagyarázhatatlan szabadságot éreztem.
Majdnem nem vettem észre azt a barna szempárt, aki az ajtó sarkából figyelt bennünket.
A zár kattant, majd az ajtó kinyitódott, és öt fiú jelent meg, akik egyenként a One Direction bandát alkották.

Liam szemszöge:
Azt hiszem a fiúk és én sosem fogjuk azt megszokni, amikor valaki a mi dalunkat énekli, a dalt, amit mi írtunk. De még furcsább volt az egyik dalunkat hallani Kelet Londoni kórház leukémiás osztályáról.
Elsőre nem ismertem fel őt. Ez nem lehet ugyanaz a lány a tegnapi autógrammosztásról. Hiszen ő itt táncol a szobában az egyik dalunkra, hosszú haja mindenfelé szállt, amint a fejét mozgatta a ritmusra. A legnagyobb mosoly volt az arcán amint megpróbálta a szöveget énekelni, kisebb-nagyobb hibákkal. Volt mellette egy másik lány is, kórházi ruhában, biztosan ő lesz Aden, aki folyton kijavította a hibás szavait.
Igazán boldognak tüntek, én pedig nem akartam őket megzavarni. Különösen hízelgő volt az, hogy a mi zenénk ennyire boldoggá tud tenni valakit.
Elvesztem a gondolataimban, amint az ajtóból nézztem őket, hirtelen ideges lettem, hogy hogyan is fog ez az egész dolog alakulni.
Majd megláttam, hogy Nicole észrevett bennünket. Annak ellenére, hogy hogyan is találkoztunk, nem tudtam elfelejteni a szemeit. Azok a gyönyörü szemek hozzá tartoztak, ő volt Nicole, így volt teljes. De most először a szeméből boldogság áradt, teljesen más volt, mint amikor tegnap találkoztunk.
Majd gyorsan észbe kaptam, és a fiúkkal sorban beléptünk a szobába.
- Biztosan te vagy Aden. -hát igen, Louis nem pocsékolja az időt, rögtön belecsap a közepébe. Azonnal a lány felé vette az irányt, megállt előtte, és megfogta a kezét. -Szia, már alig bírtuk kivárni, hogy végre találkozzunk veled. -mondta.
A fiúkkal bezsúfolódtunk, az amúgyis szük szobába. Aden álla leesett, a szemei elkerekedtek, az arca hirtelen kipirult.
Igazán gyönyörü fiatal lány volt, mégha egy kicsit beteg is volt. Szőke vállig érő haja volt, de ugyanaz a gyönyörü szem, mint a nővérének. A mosolya fertőző volt, mert mindanyiunk arcára kiült egy fülig érő vigyor, mégha az autóban elég rossz is volt a hangulat, a fiúkat idézve a "túl sok nyílvános fellépés" miatt.
Aden úgy tünt, hogy mondani szeretne valamit, de annyira meg volt lepődve, hogy egy hang sem jött ki a torkán.
- Louis? Louis Tomlinson? -suttogta mosolyogva.
- Igen, ez a nevem. -válaszolta nevetve, majd megpuszilta a kézfelyét.
Mosolyognom kellett Louis viselkedésén, de a szemem sarkából mégis őt néztem.
Nicole Aden ágya mellett állt, a karja a mellkasa előtt össze volt kulcsolva, szemöldökeit felhúzta, szája össze volt szorítva.
Ez egy kicsit kiakasztott. Mármint, úgy értem, hogy azt hittem ez majd egy kicsit hat rá.
Idehozztam a srácokat miatta és a húga miatt, és ő még csak nem is mosolyog.
- Sziasztok fiúk. Szia....Harry! Niall, Zayn...Szia Liam! -mondta ki a szavakat Aden, de még mindig akadozva.
Elmosolyodtam, majd intettem felé.
- Nicole, mégis hogyan...? -nézett rá a nővérére válaszra várva, de Nicole csak meghúzzta a vállait, és nem mondott egy árva szót sem, csak mosolygott.
Oké, szóval a One Direction nem vált ki belőle túl sok érzelmet, de a húga igen. Hát, azt hiszem ez érthető.
- Szia Nicole. -köszönt Niall mosolyogva, majd közelebb lépett Aden ágyához.
- Nos, gondolom mint tudod, mi vagyunk a One Direction. -vettem át a szót, mintha nem tudná. -Ezért szívesen elénekelnénk egy dalt neked Aden, oké? -kérdeztem mosolyogva.
- Istenem, istenem, istenem. -motyogta magában egyfolytában, miközben a száját apró kacajok hagyták el.
Louis egy percre sem engedte el Aden kezét, amíg énekeltünk neki. A What Makes You Beautiful-t választottuk, és igazán jól ment, hisz már milliószor eljátszottuk.
Aden szemei könnyekkel teltek meg, mire a dal végére értünk, de az a hatalmas mosoly egy percre sem tünt el az arcáról.
Ránézztem a fiúkra a testvéreimre, akik körbeállták Aden ágyát. Láttam rajtuk, hogy ugyanaz jár a fejükben, ami az enyémben is.
Az olyan emberek, mint Aden teszik a munkánkat a legjobb munkává az egész világon. Nem halasztanék el egyetlen lehetőséget sem, ha egy olyan vidám arcot láthatok, mint Aden-é, akik most azért ilyen boldog, mert mi itt vagyunk. Amióta a bandában voltam, ez volt az egyik legfelemelőbb érzés amit valaha is éreztem, sőt az egyik legfelemelőbb érzés, amit egy ember valaha is érezhet. Hisz a tudat, hogy valaki csupán azért boldog, mert téged láthat, minden pénzt megér.
Abban a néhány pillanatban, miután befejeztük a dalt, és csak ültünk ott mosolyogva minden olyan boldognak és tökéletesnek tünt.
Reméltem, hogy talán egy kis időre Aden elfelejtette a betegségét, és csak a jelenre koncentrált.
Reméltem, hogy annyira boldog volt, amennyire látszott. Még Nicole is mosolygott, és boldognak tünt.
- Te inspirálsz engem. -suttogta neki Louis. -Továbbra is látogatni foglak, ígérem. -tette hozzá.
- Kérlek. -mosolygott Aden. -Kérlek, gyere máskor is.

 

2.fejezet

Nicole szemszöge:
- Jó napot Ms. Jeffery. Aden Nox-hoz jöttem, az 504-es szobában van. -mondtam a nővérkének aki a recepciós asztal mögött ült. Lassan felnézett, így kedves barna szemeibe tudtam nézzni, mire elmosolyodott.
Néhány itt dolgozót nagyon jól ismertem, és jó kapcsolatom volt velük, mivel sok időt töltöttem itt, de Ms. Jeffery volt a legkedvesebb mind közül. Mindig kivételes odafigyeléssel gondoskodott Aden kényelméről. Törődött vele.
- Szia Nicole. Hogy vagy? Hadd szóljak neki...ülj le szépen, ma egy kicsit nagy itt a felfordulás. -mondta, majd a kényelmetlen müanyag székek felé mutatott, amelyek a folyosón voltak. Bólintottam, majd az utasításait követve megcéloztam egy széket. Ujra elővettem a mobilomat, hogy elüssem az időt, azonnal a Twitteren kötöttem ki.
Nem tehettem róla, de a fiúk után kutattam. Mármint a One Direction-os srácok után.
Rámentem a banda hivatalos oldalára, majd rákattintottam a követés gombra. Majd megkerestem mindegyik srác egyéni oldalát, és hezitálás nélkül mindannyiukat követni kezdtem. Nem mintha észrevennék, csupán egyike voltam a több millió követőiknek.
Azon kaptam magam, hogy a Liam nevü srác tweetjeit olvasgatom. Azét, amelyik megfogta a kezemet. Igazán szorgos, és vicces twittelő volt, valamint átlagos, vagyis nekem a kiirásaiból úgy tünt, leszámítva a fellépéses dolgokat. De akkor is szüksége van néhány helyesírási leckére, mondjuk az a sok hiba betudható a sietésnek is. Nem hiszem, hogy túl sok szabadideje lenne. Amint épp azon voltam, hogy elhagyom az oldalát, egy új tweet-et írt ki.
Ma egy nagyon kedves lányt ismertem meg az autógramm osztáson.  Aden-ért, a húgáért volt ott, aki nagyon beteg. Mindannyian imádkozunk érte, Aden szeretünk xxXX. -olvastam.

Az állam a padlón koppant, és a szemeim elkerekedtek, amint a kijelzőt bámultam. Megráztam a fejem, majd pislogtam párszor, hogy nem-e képzelődtem, de nem.
A tweet még mindig ott volt, tisztán és világosan, nem mástól mint @Real_Liam_Payne-től.
- Nicole Nox? -szólalt meg, megzavarva Ms. Jeffery. -Most már bemehetsz hozzá, legyen szép napod. -küldött felém egy mosolyt.
- Köszönöm. önnek is. -nevettem, majd a kezembe vettem a CD-t, mintha egy újszülött baba lenne, és elindultam a szoba felé.
Magamban még mindig köszönetet mondtam annak az öt elbüvölő srácnak, amint beléptem a szobába, és megláttam a húgom mosolyát, tudtam, hogy mindig is hálás leszek nekik.

- Istenem Nicole! -sikított Aden, majd fel-le kezdett ugrálni az ágyban, amikor elolvasta mint az öt srác üzenetét. -Köszi, köszi, köszi. -hajtogatta tele energiával, levakarhatatlan mosollyal az arcán.
- Igazán semmiség. -válaszoltam.
- Annyira szeretem Louis-t. -mondta, majd a szívéhez szorította a CD-t. Valami megmagyarázhatatlan tüz csillogott Aden szemeiben. -Alig várom, hogy kijussak ebből az átkozott kórteremből és személyesen is találkozzak velük. -mondta.
- Igazán kedves fiúk. -mondtam.
- Na, és milyen volt? Beszéltél velük? Mármint, úgy rendesen. -kérdezte.
Elmondtam neki az egész történetet, próbáltam nem kihagyni egyetlen részletet sem, beleértve azt a kis incidenst a biztonsági őrrel, valamint azt, ahogyan Louis kiárt értem. Még Liam tettét is megemlítettem neki.
- Liam? Ugye tudod, hogy mit írt ide? Nem igazán szokása ilyen dolgokat csinálni. Szerintem kedvel téged. -mondta, majd számomra kínos, cuppogó hangokat adott ki a szájával.
- Aden, 16 éves vagy. Nem gondolod, hogy már túl idős vagy ahhoz, hogy így viselkedj? -kérdeztem felhúzva az egyik szemöldökömet. -De nem, nem kedvel engem. Csupán 5 másodpercig beszéltünk. Csak kedves volt és udvarias. -magyaráztam, de Aden csak megrázta a fejét.
- Igen, akkor miért írta fel a számát?
- Várj? Mi? -kérdeztem izgatottan és meglepődve, majd kivettem a CD-t a kezéből, és alaposan szemügyre vettem.
- Igen, ott van rajta. Hátul keresd, egész a legalján. -mondta.
Ugy tettem, ahogyan mondta, és tényleg ott volt. Apró betükkel volt írva, alig észrevehetően, de ott volt.
8675309 Liam Payne...kérlek hívj xx
Az állam újra a padlót verdeste. -Hívjuk fel. -lett izgatott Aden, majd a kezeivel tapsolni kezdett. 
- Mi? Nem. -válaszoltam azonnal, a fejemmel ingatva. -Nem is ismerem őt.
- De Nicole, azt írja, hogy kérlek. -próbált rábeszélni Aden.
- Aden, nem. Az is lehet, hogy nem is ez az igazi száma. -tiltakoztam egy nevetés kiséretében, de az volt az igazság, hogy Aden már rég meggyőzött, de próbáltam kitartani. Azokkal a ragyogó szemekkel próbált meggyőzni, én pedig mindent megteszek, hogy ő boldog legyen.  -Mégis mi a legrosszabb ami történhet? Csak egy hívás...szórakozásból. -mondta.
- Oké, oké. -adtam be a derekam, majd átnyújtottam a mobilomat. Hezitálás nélkül beírta a számot.
Már 2 éve egyfolytában kórházban volt leukémiával. A barátai lassan abbahagyták a látogatást, és Aden napjai egyre hosszabbak és unalmasabbak lettek. Nekem kellett mindig kitalálni valamit, hogy a napjai ne legyenek annyira egyhangúak.
A kemotarápia még jobban elvette a kedvét. Egyre gyengébb lett, a karikák a szemei alatt sötétebbek, a bőre sápadtabb. A haja véknyabb, lefogyott.
De Aden-ben volt erő. Harcos volt...és ezt tudtam.
De ha azt mondanám, hogy nem félek, hazudnék.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem úgy kelek fel minden reggel, hogy lehet, hogy ma van az utolsó napja. Egy 16 éves lánynak nem ilyen élet jár.
De Aden és én mindig is együtt voltunk benne. Ketten az egész világ ellen.
- Haló? -szólalt meg, hatalmas mosollyal. -Istenem, Liam Payne? -kérdezte.
- Nicole, ez tényleg ő. Tényleg Liam. -suttogta, kipirosodott arccal.
Csak nevettem rajta, és gondolatban újra megköszöntem annak a kockás ingü srácnak, amiért ilyen különlegessé tette Aden napját.
- Hangosítsd ki? -suttogtam, hogy én is meggyőződjek róla.
- Aden vagyok. Aden Nox. -mondta büszkén a telefonba.
- Aden? Hogy vagy kedvesem? Jól érzed magad? -az ismerős vastag hang megtöltötte az 504-es szobát.
- Remekül vagyok. Istenem, el sem hiszem, hogy veled beszélek. -nevetett, kezét a szájára téve.
- Nem, én nem hiszem el, hogy veled beszélhetek. Tetszik az album? -kérdezte nevetve.
- Persze, minden egyes dal csodálatos. -válaszolta.
- Hadd kérdezzek valamit, lehet kicsit fura, de a nővéred ott van? -kérdezte.
A szemöldököm azonnal a magasba rohant. Mit akarhat tőlem?
- Nem. -suttogtam Aden-nek, majd a kezemmel is elkezdtem kapálózni, hogy nem akarok vele beszélni. Ez Aden-nek jár, nem nekem.
A húgom csak rámnézett és elnevette magát. -Igen, Nicole is itt van. Ki vagy hangosítva. -válaszolta, majd átnyújtotta a telefont.
- Uhm...szia. -szólaltam meg szégyenlősen.
- Nicole, stia. -válaszolta azonnal. -Figyelj, beszélhetnék veled egy percre, kihangosítás nélkül? -kérdezte.
- Uhm..persze. -egyeztem bele, bár nem tudom, hogy pontosan mibe.
Aden is furán nézett rám, majd elvettem tőle a telefont, és úgy tettem, ahogyan Liam kérte, majd kimentem a szobából.
- Oké, mi az? -kérdeztem, amint bezártam az ajtót.
- Először is, hogy vagy? -kérdezte.
- Remekül. Mit tehetek érted? -kérdertem újra.
- Hát nézd...valamit kérdezni szerettem volna. Szóval én és a fiúk...főleg Louis, szerinted...bármikor amikor jó neked, szóval meglátogathatnánk a húgodat? Meglepni őt. Szerinted örülne neki? -kérdezte, de a hangjában hallani lehetett a bizonytalanságot.
Komolyan nem tudtam, hogy most mit válaszolja erre. Automatikusan a piros lámpa kigyulladt bennem. Persze, kedvesebbek voltak az átlagnál, de ezek a srácok akkor is hírességek voltak. A legtöbb dolgot nyilvánosság előtt tették, nem tudtam, hogy hogyan is gondolják ezt a dolgot.
Nem tudom, hogyan reagálna Aden. Azt tudom, hogy erős, de nem viselné el, ha azt mondanám, hogy a fiúk eljönnek hozzá, aztán nem jelennének meg...összetörne a szíve.
Az ablakon keresztül belestem a szobába, ahol Aden mosolyogva feküdt az ágyon a CD-t nézegetve.
- Itt vagy? -szólalt meg Liam, mivel elég sokáig nem válaszoltam.
- Liam, nézd. Igazán értékelem, azt amit érte tettetek. De nem tudom. Tudom, hogy most vagytok a csúcson, a dolgok nem jól alakulhatnak. Valami közbejöhet. Aden nem érzi túl jól magát a betegség miatt, nem tudom, hogy hogyan reagálna. -magyaráztam.
- Igaz, igaz, oké. -mondta egy sóhaly kiséretében. -Akkor sajnálom, hogy zavartam. Vigyázz magadra, és bármikot nyugodtan hívhatsz...őszintén. -folytatta.
Letette a telefont, mielőtt újra megtudtam volna köszönni.
Még néhány percig ugyanúgy álltam a folyosón, a szívem megsalydult egy picit.
Ha elmondom Aden-nek, hogy pont most utasítottam vissza a kedvenc bandáját, akik meg akarták látogatni, szerintem megöl. De nem tudom, hogy mit mondhattam volna.
De nem mondhatom el, vagyis hazudnom kell. Talán majd azt mondom, hogy csak azt akarta tudni, hogy hol csinálják a legjobb pizzát, vagy...
De még mielőtt valami jobb hazugságot tudtam volna kiagyalni a telefonom ismét megszólalt.
- Igen? -vettem fel. Miért hív vissza, ha már egyszer nemet mondtam.
- Szia. -szólalt meg egy másik hang.
- Louis? -kérdeztem, majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Olyan sokat jelentett Aden-nek. Kiakadna ha megtudná, hogy vele beszélek.
- Kérlek, hadd látogassuk meg őt. Kééééérlek. -nyávogott, mire hallottam, hogy a többiek a háttérben nevetnek rajta.
Ezek a fiúk annyira megnehezítik, hogy ne kedveljem őket.
- Uhm, talán...néhány részletet azért tudni szeretnék. -válaszoltam.
- Nos, elmennék a kórházba, mondjuk holnap? Elénekelnénk neki egy dalt, majd megköszönnénk neki. -válaszolta.
- De mit akarsz neki megköszönni? -kérdeztem, mivel nem értettem. Aden semmit sem tett értük.
- Az olyan lányoknak hála mint ő, úgy érezzük, hogy képesek vagyunk megváltoztatni az emberek életét. -válaszolta.
- Rendben, és mikor jöttök? -kérdeztem.
- Igen, fiúk, igent mondott. -kiáltotta el magát. -Valamikor délután, majd Liam dob egy üzit. - válaszolta, és letettük a telefont.

1.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az első részt, remélem tetszeni fog. Csak annyit szeretnék kérni, hogy írjátok le a véleményeteket, csak hogy tudjam, hogy van-e értelme folytatni.
Deee...tudjátok milyen nap van ma. Biztosan tudjátok :P
Ma van augusztus 29.-e. Ami annyit jelent, hogy van Daddy Direction 19-ik szülinapja.
Hát innen is Nagyon Boldog Szülinapot kívánunk Liam-nek!!! :)




Nicole szemszöge:
Lassan vánszorogtam végig a Londoni járdákon, azért küzdve, hogy melegen tartsam magam. November közepe volt, a kezeimet erősen dörzsöltem össze, mivel otthon hagytam a  kesztyümet. A csizmám hangosan kopogott a járda aszfaltján, miközben a lábaimat szedtem.
Nem voltam éppen a legjobb kedvemben a mai napon, és ezen az időjárás egyáltalán nem segített. Elővettem az összegyürt papírdarabot a zsebemből, és minimum már hatodszor, de újra leellenőriztem az odafirkantott címet. Még pár sarok, és újra órákig állhatok sorban a fagyos szélben.
A húgom könyörgött nekem, hogy írassam alá a kedvenc bandája CD-jét, akik még az X-Factor-ben tüntek fel, ő pedig azóta imádja őket.
Igen, a One Direction-ról beszélek. Ahogy a testvérem mutatta, öt elég helyesnek mondható srácról volt szó, viszont az le kell szögeznem, hogy tényleg tehetségesek voltak, vagyis abból a 2 számból nekem úgy tünt. Ugyanis ennyit hallottam tőlük.
De őszintem megvallva, nem pont ezen a helyem lennék most a legszívesebben. Ezek a hisztérikusan sikítozó lányok már kezdenek az agyamra menni.
De arra kell gondolnom, hogy ezt meg kell tennem, minden mást félre tenni, és lenyelni a keserüséget.
A húgomnak van leukémiája, nem nekem, ennyit igazán megérdemel. Sajnos ő nem tud itt lenni, ezért eljöttem helyette.

Néhány hosszú óra után, amit a Twitteren töltöttem, valamint már vagy 3-szor hallgattam végig az összes dalt az iPod-on, végre már majdnem én kerültem sorra.
Lassan a kedvem is jobb lett, mert már majdnem célba értem, és hideg sem volt már.
Egy kissé kikukucskáltam a sorból, de nem láttam mást, csak zokogó 14 éves lányokat, akiknek még a fenekükön volt a tojáshéj.
Nagy levegőt vettem, majd kivettem a CD-t a táskámból, majd szemügyre vettem: Up All Night, olvastam a borítón.
Kicsit jobban elidőztem a borító képen...összehasonlítottam a nevető és mosolygó arcokat a képről az igazi srácokkal, akik most itt ülnek pár méterre tőlem.
Igen, igazán mindegyik nagyon helyes volt a maga módján. Most már látom Aden miért is szereti őket annyira.
Most már csak négy vagy öt ember állt előttem a sorban. Mindig ugyanaz a helyzet. A sikoltozó tinilányok megpróbálnak a fiúkhoz minnél közelebb jutni, jelen esetben átverekedni magukat az előttül álló asztalon, miközben a smink leázik az arcukról a sok könny miatt, miközben megállás nélkül azt ordítják, hogy mennyire szeretik őket, mire a srácok csak megértően elmosolyodnak, és annyit válaszolna "én is szeretlek". 
Azt hiszem éppen ezért, egy komor kinézetü 19 éves lány, aki nem ájult el azonnal, amint meglátta őket, újdonságnak számított.
Az asztalhoz léptem, és megpróbáltam vidámabb arcot vágni.
- Szia. -mondtam röviden az elsőnek, nem igazán nézztem a szemébe, csak elé raktam a CD-t. Közülük ő volt az egyedüli szőke, az hiszem az ír. Mégcsak a nevét sem tudom. -Kérlek írd alá. -szólaltam meg ismét, az órámra tekintve.
Egy rövid pillanatra rám nézett, majd megkérdezte: -Mi a neved?
- Nem nekem lesz. Aden-nek szóljon. -mondtam, majd egy mély levegőt vettem.
- Uhm, rendben. Legyen szép napod. -válaszolt ugyanolyan tömören, mint én.
A kis eszmecserénk nem tartott tovább 12 másodpernél, de nem is nagyon izgatott, nekem csak meg kell szereznem azokat az aláírásokat, amelyek olyan sokat jelentenek Aden-nek.
Látni a mosolyát, amikor majd átnyujtom neki a CD-t, mindent megér, még az órákig tartó sorban állást is.
Tovább léptem a következőhöz, az egyedüli sötét bőrü sráchoz, akin bőrkabát volt.
- Aden-nek. -mondtam azonnal, mire ő kedvesem rámmosolygott, majd egy bólintás kiséretében alá is írta a CD-t. -Köszönöm. -mondtam.
Majd az asztal közepéhez értem, előttem egy belőtt hajú srác ült, matróz mintás pólóban.
Ezt tudom, ő lesz Louis.
Aden hangja csengett a fülemben. "Louis a kedvencem, amikor találkozol vele, mond meg neki, hogy szeretem."Egy újabb mély levegőt vettem, majd felkészítettem magam arra, hogy valószínüleg pont most fogok komplett hülyét csinálni magamból.
De Aden-ért meg kell tennem. Mostanában nem volt túl sok esélye arra, hogy boldog legyen.
- Uhm, szia Louis. -szólaltam meg félve, mivel az asztal mellett álló biztonsági őr, nem éppen kedvesen méregetett.
- Szia kedvesem. -válaszolta, de még csak rám sem nézett.
- Nézzd, alá tudnád ezt írni Aden-nek. Tudod, ő....ő szeret téged, és most uh...nagyon beteg. Leukémiája van. Nem tudom, talán írhatnál neki rá valamit...valami bíztatót, vagy....
- Gyerünk, tovább. -szólt bele a biztonsági őr.
Louis gyönyörü kékészöld szemei végre felnézztek. Egy pillanatig rám nézett, a szemei tele voltak együttérzéssel.
- A testvérednek? -kérdezte, mire én csak bólintottam.
- Rendben. -válaszolta, majd erősen írni kezdett valamit a CD borítójára.
Halkan megköszöntem neki, magamban mosolyogtam, tudva, hogy ez a személyes kis üzenet Louis-tól majd visszahozza a csillogást a szemeibe. Amíg Louis írt, a két srác akik mellette ültek engem bámultak.
Az egyiknek erősen göndör haja volt, valamint ragyogó zöld szeme, a másiknak enyhén hullámos karamell színü haja és barna szeme, valamint asszem ő az, aki túl gyakran hord kockás ingeket. De a nevüket nem tudtam.
Majd a zöld szemü srác megszólalt. -A húgot jobban lesz?
- Nem tudom. -válaszoltam őszintén, majd ráharaptam az alsó ajkamra.
Már lassan 2 év telt el azóta, hogy Aden elkezdett kezelésekre járni. Sose jutottam túl azon, hogy a húgom talán soha nem fog meggyógyulni, hogy sosem fogja elérni a húszas éveit. Ezek negatív gondolatok voltak, amelyeket próbáltam minnél jobban elhesegetni.
- Sajnálom. -szólalt meg a srác kockás ingben, majd megszorította a kezem egy pillanatra, ami az asztalon pihent. Lasan rá nézztem, a szemeim csillogtak. Szemöldökeit kissé összevonta, látszott rajta, hogy komolyan gondolja.
- Uhm, köszönöm. -válaszoltam zavartan, majd Louis is befejezte az írást, majd tovább adta a CD-t a mellette ülő srácnak.
- Köszönöm, őszintén. Aden egyszerüen imád téged. Mindannyiótokat. -mondtam, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
- Nem, mi köszönjük. Hála az olyan embereknek mind a húgod, csinálhatjuk azt, amiről mindig is álmodtunk. -válaszolt mosolyogva. -Mond meg neki, hogy köszönjük, és hogy szorítunk neki. -folytatta.
Válaszul csak rámosolyogtam, nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.
- Oké srácok, haladjunk. -szólalt meg ismét a biztonsági őr. Ezúttal közbe is lépett, meglökve engem.
- Hééé, várjon. -próbáltam küzdeni ellene. Nem kapja meg amit akar, amíg nem kapom meg azt az öt rohadt aláírást.
- Harry, gyerünk. -suttogta Louis a fiúnak.
A göndörke, immáron azt is tudom, hogy Harry, egy pillanatra elgondolkodott, majd újra írni kezdett valamit, majd amint elkészült továbbadta az utolsó srácnak a sorban.
Na igen...a dolgok itt kezdtek rázóssá válni. Nehéz volt bármit is hallani, mivel újabb rajongók kerültek mellém, és kiabálva próbálták magukra vonni a fiúk figyelmét.
A biztonsági őr, a két erős kezével megragadta a vállam, és úgy próbált odébb tolni.
De én nem mozdultam. Még nem...szükségem volt az utolsó aláírasra.
- Várjon. Szükésgem van a CD-re. Szükségem van rá, kérem. -valószínüleg most úgy nézhettem ki, mint az átlagos hisztérikus rajongók, akik nem hajlandóak elszakadni a srácoktól.
De ez teljesen más volt. Szükségem volt az összes aláírásra a One Direction-tól, Aden-nek. Hogy újra mosolyogni lássam, mégha csak pár percre is.
Az utolsó srác a sorban a kezében tartotta a CD-t. -Kérlek, csak írd alá. -próbáltam túlkiabálni a tömeget.
A srác csak pislogva bámult rám, a filctoll nem mozdult meg a kezében.
- Elnézés uram! Levenné róla a kezét? -állt fel Louis, figyelmen kívül hagyva az "új" rajongókat az asztal előtt.
A biztonsági őr tiltakozásképpen csak megrázta a fejét. -Késésben vagyunk fiúk, csak feltartja a sort. -válaszolta.
Nem úgy tünt, hogy ezzel a pasival kompromisszumot lehet kötni, és én megérettem, csak azt akartam, hogy az utolsó srác is aláírja. Aztán elmegyek, csak akkor.
Az utolsó srác az asztalnál, barna szemmel és karamella színü hajjal ránézett a biztonsági őrre, szemébül sugárzott a düh. Majd rámnézett és egy aprót bólintott, és gyorsan aláírta a  CD-t. Valamennyire levakartam magamró az őrt, így elég közel kerültem a sráchoz, aki a CD-t nyújtotta felém, majd mikor kellő közelségbe értem, megfogta a karom és rámnézett.
- Kérlek, vigyázz magadra, oké? -a hangjában olyan rokonszenvet fedeztem fel, amitől meglepődtem.
- Jól van. -válaszoltam, majd megfordultam és szembe találtam magam az őrrel, akinek a keze még mindig rajtam volt.
- Most már elengedhet, bunkó. -majd sarkon fordultam, és kifelé indultam az épületből.
Mosolyognom kellett, amint magam mögött még hallottam az öt srác vidám nevetését.

A hideg levegő miatt, az arcom kipirosodott. Amint elég messzire értem, és már nem hallottam a sikításokat, megálltam a legközelebbi lócánál és leültem.
Csak egy rövidke megálló, amíg be nem érek Aden-hez a kórházba. Rápillantottam a megérdemelt díjra magam mellett, vagyis a CD-re, ami a világot jelenti Aden számára.
- Köszönöm srácok. -mondtam magamnak, nem érdekelt ha bárki is bolondnak nézett, mert magamban beszéltem. Hálás voltam nekik, hiszen el sem tudják képzelni, hogy milyen boldogságot okoztak neki. Felvettem a CD-t, majd rápillantottam az össze-vissza írásukra.
Lassan elolvastam az elsőt, azt amelyet az ír srác írt.
Aden, szeretünk! -Niall Horen.
Mosolyogtam. Olyan aranyos üzenet írt, ahhoz képest, hogy hogyan beszéltem vele.
Majd a sötétebb bőrszínü fiú írására tévedt a tekintetetem.
Aden, maradj gyönyörü :) -Zayn Malik.Ezen hangosan felnevettem. Ez a srác nem is tudja, hogy milyen mértékben megdobogtatja majd Aden szívét ezzel az egy sorral.
A leghosszabb üzenet, amely a CD közepén volt, nem mástól, mint Louis Tomlinson-tól "érkezett". Igazi novellát írt.
Aden: kedvesem, kérlek ígérd meg, hogy sosem adod fel. Maradj erős...miattunk, küzdj tovább.  Mi itt vagyunk veled, mindig...ezt ne feledd el!
P.S.: Azt hallottam, hogy a répától megerősödsz. Szeretettel Louis Tomlinson!Szinte észre sem vettem, de a szemeim könybe lábadtak, ettől az üzenettől, amelyet egy sztár írt a beteg húgomnak. Pontosan erre volt szüksége Aden-nek. Bíztatásra. Reményre. Valahogy úgy tünt, hogy a One Direction pontosan tudja, hogy hogyan is kell azt megadni.
Lassan az utolsó két üzenetre tévedt a tekintetem. 
Aden, szeretlek. Remélem, hogy majd egy nap találkozunk, és adhatok neked egy macskát. Sok macskát. Kérlek, gyógyulj meg. -xxHarry Styles.
De aztán ott volt még az utolsó srác. A mélybarna szemekkel. Az a srác, akit nem érdekelt az idő. Az a srác, aki egy másodpercre, azt a fura pillantást küldte felém.
Legkedvesebb Aden, te vagy a hősöm. Körül vagy véve, olyan emberekkel akik szeretnek, úgyhogy maradj köztük. Ha jobban leszel, remélem beleeggyezel, hogy elvigyelek téged és a nővéredet egy ebédre. -Liam Payne. (az igazi)Azt hiszem igazán mások, nem olyanok mint amilyenekre számítottam. Csak normális fiúk. Törődőek.

Prológus!

Az olyan szavak, mint a köszönöm és a sajnálom egyre többet hangzenek el, az emberek szinte tobálódznak az ilyen hatalmas horderejü szavakkal, ami nem tetszik.
Ha valaki kimondja ezeket a szinte már közhelyessé vált szavakat, vajon tényleg komolyan gondolja őket.
Valami lehet annyira sürgős és szükséges, hogy igénybe vett azt az egyszerü szót, hogy kérem.
"Kérlek anya, szükségem van arra az új mobilra."
"De apa, kérlek engedj el a buliba."
"Kérlek bocsáss meg, nem gondoltam komolyan."

Az önzés, amely átvette a korruptságot a világunk felett, lassan megőrjít.
Néha úgy érzem, hogy én vagyok az egyedüli, aki megérti a szavak igazi jelentését.
Mi van ezzel: "Istenem, kérlek gyógyuljon meg Aden!"
A kishúgom az egyetlen aki maradt nekem, kérlek ne hagyd meghalni.