4.fejezet

Sziasztok!
Itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog...komiiit!!! :D:D :*

Louis szemszöge:
A srácok mindig azt mondják, hogy egy kicsit mindig túlpörgök. De nem tehetek róla, nem tudok rajta változtatni.
Azok a mosolygós arcú gyerekek akiket meglátogatunk...mindig megérintenek.
Egyszerüen olyan remek érzés meglátogatni azokat a kivételes gyerekeket, látni a remény sugarait a szemükben...hatalmas mázli, hogy a banda tagja lehetek.
De ezúttal még inkább különlegesebb volt az egész.
Aden Nox-nak hívták. Idősebb volt, mint a többi beteg, akiket általában meg szoktunk látogatni. Már kamasz volt, talán egy picivel fiatalabb, mint Harry. A helyzete reménytelennek tünt, és fájt ránézznem. A bőre sápadt volt, a haja vékony, de úgy mosolygott, mintha makk egészséges lenne, mintha nem lenne semmi baj.
Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan lányt mint ő, boldoggá tehettem, leszámítva a súlyos betegségét. Az pedig csak rátett egy lapáttal, hogy én voltam a kedvence....én, csak egy átlagos 20 éves srác Doncaster-ből. 
Igazából gyönyörü lány volt. Valamilyen oknál fogva, amint belenézztem a gyönyörü szemeibe valami megmozdult bennem, valami a szívem mélyén.
A mosolya magával ragadott. Mégis, hogy mosolyoghat valaki így, amikor olyan helyzetben van, mint ő.
Komolyan mondom, meglepődtem, hogy annak ellenére, hogy a bőre sápadt volt és látszott rajta, hogy fáradt, mégis ragyogott.
- Louis. -rázott meg Harry, hogy magamhoz térjek. -Haver, rosszul énekled a szöveget. Egyáltalán ébren vagy? -kérdezte.
- Uhm...igen, persze. -válaszoltam, majd megráztam a fejem, és megigazítottam a fejhallgatót. -Bocsi, próbáljuk újra.
Harry csak megrázta a fürtjeit, majd egy fura pillantást küldött felém, de szerencsére nem kérdezősködött tovább.
- Oké, akkor elölről. -sóhajtott Niall, majd újra nekiláttunk felénekelni a dalt.
De nem tudtam koncentrálni, mindenhol ő volt....Aden.
Az a beteg lány, a lány aki ragyogott.
Mint már mondtam, mindig túlpörgöm magam. De nem érdekelt...újra látnom kell őt.

Zayn szemszöge:
Komolyan mondom, a legszívesebben most csak aludnék. A fejemet az ablaknak döntöttem, és próbáltam nyitva tartani a szemeimet.
A karomat összekulcsoltam a mellkasom előtt, összébb húzva a kabátomat, majd morogni kezdtem az orrom alatt.
- Miért ilyen korán? -kérdeztem magamtól egy ásítás kiséretében.
- Pont azért Mr. Hétalvó. -szólalt meg mellettem Louis, majd belecsípett az arcomba. -Megígértük Aden-nek, hogy majd újra meglátogatjuk, és csak most van rá időnk, mivel itt a turné, meg minden. -magyarázott.
- Igen, haver. -szólat bele Harry. -Plusz, tudod, hogy Simon imádja az ilyen nyilvános fellépéseket. Jól mutatnak. Ezektől még inkább...
- Szentebbek vagyunk. -nevette el magát Niall, befejezve Harry mondatát.
- Gyerünk már Zayn. -ütögette meg a fejem Liam, ahogy egy kutyának szokás. -Tedd meg a gyerekekért.
- Persze, persze. -motyogtam, a szemeim csak nem akartak nyitva maradni, mindennél jobban szerettem volna érezni az ágyam puhaságát.

Harry szemszöge:
A szememet dörzsölgettem, azt remélve, hogy talán majd így eltünik onnan az álmosság.
Nagyon korai volt még az idő ahhoz, hogy felkeljünk, de sajnos, csak most értünk rá.
A kezemet a nadrágom zsebébe mélyesztettem, majd a fiúk után csoszogtam a Kelet Londoni kórház folyosóján, ahol legutoljára egy hete jártunk.
- Menjetek csak nyugodtan, én veszek egy kávét. -biccentettem a kis büfé felé. -Majd utánatok megyek.
Ugy tünik ez nem az én napom. Egy rövidnek nem mondható sor állt előttem.
Legszívesebben odamentem volna és elkiáltottam volna magam, hogy "emberek, félre lehet állni. Harry Styles a karamellás kávéját akarja" -de nem tettem. Mert ez durvaság lenne, és amúgy sem vagyok ilyen, még ha meg is tehetném.
Ugyhogy beálltam a sor végére. Sóhajtottam, majd vártam a soromra, akárcsak egy normális ember.
Nem fogok hazudni, már majdnem elnyomott az álom, amint ott álltam, amikor egy hang visszahozott a valóságba.
Egy lány volt az, hosszú derékíg érő hajjal.
Előttem állt, előrébb hajolt a pulton, a lábával a padlón dobolt.
- Szia. Egy karamellás kávét kérek, de ne legyen túl forró. Oh, és lehetnek, hogy gyorsan elkészüljön. Sajnálom, de már a húgom szobájában kénne lennem, és...
- Persze, semmi probléma. -szólalt meg a pincér a púlt másik oldalán, majd rákacsintott.
- Jó választás. -szólaltam meg, mire a lány szembe fordult velem. Láttam, már ezeket a gyönyörü szemeket, Nicole volt az, Aden elragadó nővére.
- Oh, szia. -köszönt egy kissé idegesen.
- Utánozol. -mosolyogtam. -Tudod, én is mindig ezt rendelek. -magyaráztam.
- Uhm, sajnálom...azt hiszem, bele kell törődnöd. -húzzta fel a szemöldökét, majd átnyújtotta a pénzt a pincérnek. -Akkor majd találkozunk.
- Hééé. -szóltam utána, mikor már elindult kifelé. -Megvárnál? Elfelejtettem, hogy merre van Aden szobája. -mondtam.
Lassan megfordult, majd rám nézett. -Már amúgyis késésben vagyunk. -mondta monoton hangon, ajkait összeszorítva. -7 perccel ezelőtt kellett volna találkoznunk.
Oooppss...ismételten nem fogok hazudni, amióta a bandában vagyok, nem ilyen bánásmódhoz vagyok hozzászokva, mármint ami a lányokat illeti.
De Nicole más volt. Egy átlagos fiúként tekintett rám, nem mint egy hírességre.
Azt hiszem, itt az ideje bevetni a Styles sármot. -Kéééérlek, várj meg. -vetettem be a kiskutya szemeket.
- Rendben, a liftnél várlak. De igyekezz. -adta be a derekát.
Olyan fura volt ez a lány...áradt belőle az a tipikus "engem nehéz megszerezni" dolog, de én elfogadtam a kihívást, és hogy őszinte legyek, várakozással tekintettem rá.
De túl fáradt voltam ahhoz, hogy most ilyeneken agyaljak. Ugy tünt mintha tartani valamitól, túl óvatos valamiért.
De azt hiszem ugyanilyen lennék én is, ha a nővéremnek Gemma-nak lenne leukémiája....ez nem igazság, senki sem érdemli meg, hogy ilyen betegséggel küzdjön.

Nicole szemszöge:
- Gyerünk, gyerünk, gyerünk... -motyogtam magamnak, mire egymás után már vagy 20-szor nyomtam meg a lift gombját, mintha így hamarabb ideérne, mintha valami varázslat történne.
De azt hiszem, pontosan ettől függök az utóbbi időben. Ugy tünt, hogy egyedül már csak a csoda segíthet Aden-en. Egyetlen kezelés sem akart segíteni.
- Ezt nézzd. -zavart meg egy hang, majd egy alak lépett elém. -Ismerek egy trükköt. A nagybátyám tüzoltó. Mind a két gombot egyszerre kell lenyomnod, és a lift automatikusan hozzád fog jönni. -magyarázta.
- Oh. Ez biztos müködik? -húzztam fel a szemöldököm.
- Igen, én mindig így csinálom. -válaszolta.
A lift ajtaja bezáródott mögöttünk, én pedig kettesben maradtam a göndörkével.
Megnyotam a megfelelő gombot, vagyis az 5-st, ami Aden folyosója.
Idegen álltam egyik lábamról a másikra, majd beleittam a kávémba, mint aki nagyon elfoglalt.
- Nézzd. -kezdtem, megtörve ezzel a csendet. -Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam. Igazán nagyra értékelem, hogy a srácokkal szakítotok időt a húgomra újra. Igazán nagyon boldog. Nem tudom elégszer megköszönni. -mondtam, és a szavak csak ömlöttek belőlem. -Csak néha túl feszült vagyok, és...
- Nem kell bocsánatot kérned. -vágott a szavamba. -El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet neked.
A szemét nem vette le rólam, amíg a liftben voltunk, próbáltam rájönni, hogy mégis mi járhat a fejében.
- Amúgy Harry vagyok. Harry Styles. -nyújotta felém a kezét.
Talán jobban meglepődtem volna, ha nem lett volna ennyi minden a fejemben. Jelenleg nem érdekelt, hogy kettesben vagyok egy sztárral, csak a húgomat szerettem volna látni.
Meggyőződni róla, hogy boldog.
Valahogy kifizetni a kórházi számlákat.
Hogy mennyi ideje maradt még hátra.
Hogy milyen rettenes is lenne az életem nélküle.
Néha annyira belemerülök az aggódásba, hogy elfelejtek levegőt venni.
- Nicole Nox. -kaptam észbe, és megráztam a kezét.
- Szóval, és te... -kezdte, de meg lett zavarva valamilyen ismeretlen hangokkal, amelyek egyáltalán nem tetszettek.
Jajjj ne...kérlek ne!
- Ez nem hangzott túl jól. -szólalt meg, visszanyerve az egyensúlyát.
- A francba. -motyogtam, majd körülnézztem az aprócska dobozban.
A paranoia kezdett rámt˜örtni amikor észrevettem, hogy nincs térerő. Hogy fogunk kijutni?
- A francba. Nyilj ki! -ütöttem az ajtóba.
- Uhm, Nicole? -szólalt meg Harry, majd egyik kezét a vállamra helyezte. -Minden rendben, biztos vagyok benne. Mindjárt újra elindul, és...
De nem érdekelt, hogy mit beszél. Az órámra pillantottam, próbáltam kontrolárni az egyre szabálytalanabb légzésemet.
Most már 13 perces késésben vagyunk. Nicole Nox sosem késik. 
Már most látom, hogy ez egy remek nap lesz, és még csak reggel negyed 9 van.
A többi fiú már bizonyára Aden szobájában vannak, és a fene tudja, hogy mit csinálnak...én pedig itt vagyok egy meghibásodott liftben, a One Direction hiányzó tagjával, Harry Styles-al.
Aki csak bámul rám, egy azonosíthatatlan nézéssel. Valószínüleg azt hiszi, hogy megőrültem.