2.fejezet

Nicole szemszöge:
- Jó napot Ms. Jeffery. Aden Nox-hoz jöttem, az 504-es szobában van. -mondtam a nővérkének aki a recepciós asztal mögött ült. Lassan felnézett, így kedves barna szemeibe tudtam nézzni, mire elmosolyodott.
Néhány itt dolgozót nagyon jól ismertem, és jó kapcsolatom volt velük, mivel sok időt töltöttem itt, de Ms. Jeffery volt a legkedvesebb mind közül. Mindig kivételes odafigyeléssel gondoskodott Aden kényelméről. Törődött vele.
- Szia Nicole. Hogy vagy? Hadd szóljak neki...ülj le szépen, ma egy kicsit nagy itt a felfordulás. -mondta, majd a kényelmetlen müanyag székek felé mutatott, amelyek a folyosón voltak. Bólintottam, majd az utasításait követve megcéloztam egy széket. Ujra elővettem a mobilomat, hogy elüssem az időt, azonnal a Twitteren kötöttem ki.
Nem tehettem róla, de a fiúk után kutattam. Mármint a One Direction-os srácok után.
Rámentem a banda hivatalos oldalára, majd rákattintottam a követés gombra. Majd megkerestem mindegyik srác egyéni oldalát, és hezitálás nélkül mindannyiukat követni kezdtem. Nem mintha észrevennék, csupán egyike voltam a több millió követőiknek.
Azon kaptam magam, hogy a Liam nevü srác tweetjeit olvasgatom. Azét, amelyik megfogta a kezemet. Igazán szorgos, és vicces twittelő volt, valamint átlagos, vagyis nekem a kiirásaiból úgy tünt, leszámítva a fellépéses dolgokat. De akkor is szüksége van néhány helyesírási leckére, mondjuk az a sok hiba betudható a sietésnek is. Nem hiszem, hogy túl sok szabadideje lenne. Amint épp azon voltam, hogy elhagyom az oldalát, egy új tweet-et írt ki.
Ma egy nagyon kedves lányt ismertem meg az autógramm osztáson.  Aden-ért, a húgáért volt ott, aki nagyon beteg. Mindannyian imádkozunk érte, Aden szeretünk xxXX. -olvastam.

Az állam a padlón koppant, és a szemeim elkerekedtek, amint a kijelzőt bámultam. Megráztam a fejem, majd pislogtam párszor, hogy nem-e képzelődtem, de nem.
A tweet még mindig ott volt, tisztán és világosan, nem mástól mint @Real_Liam_Payne-től.
- Nicole Nox? -szólalt meg, megzavarva Ms. Jeffery. -Most már bemehetsz hozzá, legyen szép napod. -küldött felém egy mosolyt.
- Köszönöm. önnek is. -nevettem, majd a kezembe vettem a CD-t, mintha egy újszülött baba lenne, és elindultam a szoba felé.
Magamban még mindig köszönetet mondtam annak az öt elbüvölő srácnak, amint beléptem a szobába, és megláttam a húgom mosolyát, tudtam, hogy mindig is hálás leszek nekik.

- Istenem Nicole! -sikított Aden, majd fel-le kezdett ugrálni az ágyban, amikor elolvasta mint az öt srác üzenetét. -Köszi, köszi, köszi. -hajtogatta tele energiával, levakarhatatlan mosollyal az arcán.
- Igazán semmiség. -válaszoltam.
- Annyira szeretem Louis-t. -mondta, majd a szívéhez szorította a CD-t. Valami megmagyarázhatatlan tüz csillogott Aden szemeiben. -Alig várom, hogy kijussak ebből az átkozott kórteremből és személyesen is találkozzak velük. -mondta.
- Igazán kedves fiúk. -mondtam.
- Na, és milyen volt? Beszéltél velük? Mármint, úgy rendesen. -kérdezte.
Elmondtam neki az egész történetet, próbáltam nem kihagyni egyetlen részletet sem, beleértve azt a kis incidenst a biztonsági őrrel, valamint azt, ahogyan Louis kiárt értem. Még Liam tettét is megemlítettem neki.
- Liam? Ugye tudod, hogy mit írt ide? Nem igazán szokása ilyen dolgokat csinálni. Szerintem kedvel téged. -mondta, majd számomra kínos, cuppogó hangokat adott ki a szájával.
- Aden, 16 éves vagy. Nem gondolod, hogy már túl idős vagy ahhoz, hogy így viselkedj? -kérdeztem felhúzva az egyik szemöldökömet. -De nem, nem kedvel engem. Csupán 5 másodpercig beszéltünk. Csak kedves volt és udvarias. -magyaráztam, de Aden csak megrázta a fejét.
- Igen, akkor miért írta fel a számát?
- Várj? Mi? -kérdeztem izgatottan és meglepődve, majd kivettem a CD-t a kezéből, és alaposan szemügyre vettem.
- Igen, ott van rajta. Hátul keresd, egész a legalján. -mondta.
Ugy tettem, ahogyan mondta, és tényleg ott volt. Apró betükkel volt írva, alig észrevehetően, de ott volt.
8675309 Liam Payne...kérlek hívj xx
Az állam újra a padlót verdeste. -Hívjuk fel. -lett izgatott Aden, majd a kezeivel tapsolni kezdett. 
- Mi? Nem. -válaszoltam azonnal, a fejemmel ingatva. -Nem is ismerem őt.
- De Nicole, azt írja, hogy kérlek. -próbált rábeszélni Aden.
- Aden, nem. Az is lehet, hogy nem is ez az igazi száma. -tiltakoztam egy nevetés kiséretében, de az volt az igazság, hogy Aden már rég meggyőzött, de próbáltam kitartani. Azokkal a ragyogó szemekkel próbált meggyőzni, én pedig mindent megteszek, hogy ő boldog legyen.  -Mégis mi a legrosszabb ami történhet? Csak egy hívás...szórakozásból. -mondta.
- Oké, oké. -adtam be a derekam, majd átnyújtottam a mobilomat. Hezitálás nélkül beírta a számot.
Már 2 éve egyfolytában kórházban volt leukémiával. A barátai lassan abbahagyták a látogatást, és Aden napjai egyre hosszabbak és unalmasabbak lettek. Nekem kellett mindig kitalálni valamit, hogy a napjai ne legyenek annyira egyhangúak.
A kemotarápia még jobban elvette a kedvét. Egyre gyengébb lett, a karikák a szemei alatt sötétebbek, a bőre sápadtabb. A haja véknyabb, lefogyott.
De Aden-ben volt erő. Harcos volt...és ezt tudtam.
De ha azt mondanám, hogy nem félek, hazudnék.
Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem úgy kelek fel minden reggel, hogy lehet, hogy ma van az utolsó napja. Egy 16 éves lánynak nem ilyen élet jár.
De Aden és én mindig is együtt voltunk benne. Ketten az egész világ ellen.
- Haló? -szólalt meg, hatalmas mosollyal. -Istenem, Liam Payne? -kérdezte.
- Nicole, ez tényleg ő. Tényleg Liam. -suttogta, kipirosodott arccal.
Csak nevettem rajta, és gondolatban újra megköszöntem annak a kockás ingü srácnak, amiért ilyen különlegessé tette Aden napját.
- Hangosítsd ki? -suttogtam, hogy én is meggyőződjek róla.
- Aden vagyok. Aden Nox. -mondta büszkén a telefonba.
- Aden? Hogy vagy kedvesem? Jól érzed magad? -az ismerős vastag hang megtöltötte az 504-es szobát.
- Remekül vagyok. Istenem, el sem hiszem, hogy veled beszélek. -nevetett, kezét a szájára téve.
- Nem, én nem hiszem el, hogy veled beszélhetek. Tetszik az album? -kérdezte nevetve.
- Persze, minden egyes dal csodálatos. -válaszolta.
- Hadd kérdezzek valamit, lehet kicsit fura, de a nővéred ott van? -kérdezte.
A szemöldököm azonnal a magasba rohant. Mit akarhat tőlem?
- Nem. -suttogtam Aden-nek, majd a kezemmel is elkezdtem kapálózni, hogy nem akarok vele beszélni. Ez Aden-nek jár, nem nekem.
A húgom csak rámnézett és elnevette magát. -Igen, Nicole is itt van. Ki vagy hangosítva. -válaszolta, majd átnyújtotta a telefont.
- Uhm...szia. -szólaltam meg szégyenlősen.
- Nicole, stia. -válaszolta azonnal. -Figyelj, beszélhetnék veled egy percre, kihangosítás nélkül? -kérdezte.
- Uhm..persze. -egyeztem bele, bár nem tudom, hogy pontosan mibe.
Aden is furán nézett rám, majd elvettem tőle a telefont, és úgy tettem, ahogyan Liam kérte, majd kimentem a szobából.
- Oké, mi az? -kérdeztem, amint bezártam az ajtót.
- Először is, hogy vagy? -kérdezte.
- Remekül. Mit tehetek érted? -kérdertem újra.
- Hát nézd...valamit kérdezni szerettem volna. Szóval én és a fiúk...főleg Louis, szerinted...bármikor amikor jó neked, szóval meglátogathatnánk a húgodat? Meglepni őt. Szerinted örülne neki? -kérdezte, de a hangjában hallani lehetett a bizonytalanságot.
Komolyan nem tudtam, hogy most mit válaszolja erre. Automatikusan a piros lámpa kigyulladt bennem. Persze, kedvesebbek voltak az átlagnál, de ezek a srácok akkor is hírességek voltak. A legtöbb dolgot nyilvánosság előtt tették, nem tudtam, hogy hogyan is gondolják ezt a dolgot.
Nem tudom, hogyan reagálna Aden. Azt tudom, hogy erős, de nem viselné el, ha azt mondanám, hogy a fiúk eljönnek hozzá, aztán nem jelennének meg...összetörne a szíve.
Az ablakon keresztül belestem a szobába, ahol Aden mosolyogva feküdt az ágyon a CD-t nézegetve.
- Itt vagy? -szólalt meg Liam, mivel elég sokáig nem válaszoltam.
- Liam, nézd. Igazán értékelem, azt amit érte tettetek. De nem tudom. Tudom, hogy most vagytok a csúcson, a dolgok nem jól alakulhatnak. Valami közbejöhet. Aden nem érzi túl jól magát a betegség miatt, nem tudom, hogy hogyan reagálna. -magyaráztam.
- Igaz, igaz, oké. -mondta egy sóhaly kiséretében. -Akkor sajnálom, hogy zavartam. Vigyázz magadra, és bármikot nyugodtan hívhatsz...őszintén. -folytatta.
Letette a telefont, mielőtt újra megtudtam volna köszönni.
Még néhány percig ugyanúgy álltam a folyosón, a szívem megsalydult egy picit.
Ha elmondom Aden-nek, hogy pont most utasítottam vissza a kedvenc bandáját, akik meg akarták látogatni, szerintem megöl. De nem tudom, hogy mit mondhattam volna.
De nem mondhatom el, vagyis hazudnom kell. Talán majd azt mondom, hogy csak azt akarta tudni, hogy hol csinálják a legjobb pizzát, vagy...
De még mielőtt valami jobb hazugságot tudtam volna kiagyalni a telefonom ismét megszólalt.
- Igen? -vettem fel. Miért hív vissza, ha már egyszer nemet mondtam.
- Szia. -szólalt meg egy másik hang.
- Louis? -kérdeztem, majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Olyan sokat jelentett Aden-nek. Kiakadna ha megtudná, hogy vele beszélek.
- Kérlek, hadd látogassuk meg őt. Kééééérlek. -nyávogott, mire hallottam, hogy a többiek a háttérben nevetnek rajta.
Ezek a fiúk annyira megnehezítik, hogy ne kedveljem őket.
- Uhm, talán...néhány részletet azért tudni szeretnék. -válaszoltam.
- Nos, elmennék a kórházba, mondjuk holnap? Elénekelnénk neki egy dalt, majd megköszönnénk neki. -válaszolta.
- De mit akarsz neki megköszönni? -kérdeztem, mivel nem értettem. Aden semmit sem tett értük.
- Az olyan lányoknak hála mint ő, úgy érezzük, hogy képesek vagyunk megváltoztatni az emberek életét. -válaszolta.
- Rendben, és mikor jöttök? -kérdeztem.
- Igen, fiúk, igent mondott. -kiáltotta el magát. -Valamikor délután, majd Liam dob egy üzit. - válaszolta, és letettük a telefont.